Amikor a kisbabák megszületnek, először alig látnak. Az érintésen és a hallóérzékükön keresztül kell felfedezniük a világot. Csupán néhány hónap választja el az első sírást az első kimondott szótól. És ez alatt a rövid idő alatt a gyermek környezete határozza meg, hogy az arab nyelv torokhangjait vagy a kínai nyelvre jellemzően minden egyes magánhangzónak négy hanglejtését lesz-e képes használni vagy akár azt is, hogy képes lesz-e egyáltalán az ‘R’ kiejtésére a jövőben. Bár a hangképző szervei képesek minden emberi hang létrehozására, a gyermek csak azt utánozza, amit hall és nem használja tovább azokat a hangokat, amelyeket nem hall.
Már az őseink is hasznosították az emberi hang nyújtotta számtalan lehetőséget, amikor elkezdték betelepíteni a világot. Állathangokat utánoztak, hogy előcsalogassák zsákmányukat és a beszélt nyelv kiszabadította őket az egyéni elszigeteltségükből és közösségi érzést teremtett. A beszéd elvezetett a kultúra kifejlődéséhez: a kiáltások és a dalok jóval előbb léteztek, mint az első ábrák vagy betűk, amelyeket kövekbe véstek vagy állatbőrökre kapartak.
A hang – az emberiség közösségi életének alapvető fontosságú részeként – sohasem veszített a fontosságából. A hangunk nélkülözhetetlen reklámügynökünk, és a hangzása eldöntheti, hogy nagyra becsültek vagy elutasítottak vagyunk. De a beszédhang a divattól és társadalmi sajátosságoktól is függ. Néhány kultúrában kicsit mélyebben beszélnek, mint a normálhangjuk, másikakban magasabban. Az 1950-es és 1960-as években a magas, cincogó női hangokat különösen nőiesnek és vonzónak – a közvetítéshez túl kihívónak tekintették. Ma éppen annyi női hang hallható a TV-ben és rádióban, mint férfi, bár még mindig az a helyzet, hogy a mély, meleg hangok „közvetíthetőbbnek” minősülnek. A cincogó hangok inkább a vígjátékokhoz és bohózatokhoz kapcsolódnak.
Az hogy milyen egy ember hangja, sok tényezőn múlik és a hangszál csak egy ezek közül. A hang hangzását meghatározza a gége és a tüdő formája és állapota is, valamint az egyén légzési szokásai, a rekeszizom helyzete és feszessége, sőt még a fogak állása is. Ez megmagyarázza, hogy miért nem hangzik két emberi hang egyformán – mindegyik olyan egyedi, mint az ujjlenyomat.
Az alaphangokból és harmonikus felhangokból összetevődő hang hangzása több mint egy frekvenciagörbe. Egy ismerős személy hangja, még akár telefonon keresztül is enyhítheti a magányt és a valakihez tartozás érzését közvetíti. De ’be is csaphat’ egy személyt, természetesen akaratlanul. Öröm és düh, unalom és félelem olvasható ki egy hang hangzásából. A düh például hirtelen zárhatja a hangszálakat, ami egy erős impulzust kelt és a közepes valamint magas frekvenciatartományú hangok élesebbnek hallatszanak. Ezzel szemben egy szomorú ember hangja tompábbnak hangzik, mivel a hangszálak lágyabban és kevésbé pontosan záródnak.
A színészek számára a hangjuk a legfontosabb kincs. Ha jól használják, még a színház leghátsó sorának közönségét is elbűvölik. A hangok létfontosságúak a filmekben is. Az animációs filmek sikere nagymértékben függ attól, hogy mely azonnal felismerhető hangú színészek lettek kiválasztva a rajzfilmfigurák megelevenítéséhez.
És az énekeseknek a hangjuk egyszerre az eszközük és a védjegyük. Például Frank Sinatra, akinek okos reklámügynöke „A hang” becenevet adta, a sikerét az összetéveszthetetlen hangjával érte el – egy olyan hanggal, amely úgy tűnt minden dalt varázslatossá tesz.
Az emberi hang alaphangjai 100 és 400 Hertz közötti tartományban vannak, míg a felharmonikusok frekvenciája 5.000 Hertzig terjed. A fülünk ennél sokkal többet is képes meghallani, 16 – 20.000 Hertzig. A mikrofonok, fejhallgatók és monitor hangszórók még ezeken a frekvenciákon is túlmennek, mivel minden énekhang és a legtöbb hangszer olyan felharmonikusokkal rendelkezik, amelyeket nem tudatosan hallunk, hanem tudat alatt, hangközként észlelünk. Azt, hogy egy énekes hangját vonzónak találunk-e, nagymértékben függ ezektől a küszöb alatti hangoktól, valamint attól, hogy milyen módon használják ezeket az olyan nagyszerű énekesek, mint Anna Netrebko, Freddie Mercury, Annie Lennox vagy Frank Sinatra.
Alaphangok és felharmonikusok
A zenében az alaphang (alaphangzatnak vagy tonikának is nevezik) az első hang egy skálán, amiről a skálát elnevezték, például cisz a C alaphanggal. Az alaphang lehet egy akkordnak is a legalsó hangja, vagy az akusztikában egy hangzást alkotó hangkeverék legalsó hangja. A természetes hangforrások csak nagyon ritkán keltenek tiszta hangokat. Az alaphangon kívül számos részhang is keletkezik, melyeknek a fekvése az alaphang felett van. Ezek az úgynevezett felhangok vagy felharmonikusok határozzák meg a hangforrás jellegét és ezek adják meg egy emberi hangnak vagy egy hangszernek a jellegzetes hangzását.
