Utazás a „Hideg Pólushoz”

Az Észak-Rajna Vesztfália Művészeti Alapítvány által nyújtott támogatás jóvoltából Staack és Neumann 2012 januárjában indult útnak a Sakha Köztársaság (Jakutföld) fővárosa, Jakutsk felé. A mínusz 35°C, mely a repülőtéren fogadta őket, csak ízelítőt adott abból a hőmérsékletből, mely tényleges úti céljukon, Ojmjakonban várt rájuk. 1926-ban állítólag mínusz 71,2°C-os hőmérsékletet mértek itt, ami a falut feljogosította a „Hideg Pólus” cím viselésére. Az első hét az utazás további részének megtervezésével telt. „Várnunk kellett, amíg elég utas gyűlt össze, hogy megtöltsük az Ojmjakonba tartó minibuszt” – emlékezett vissza Jürgen Staack. „Amikor a sofőr végül úgy találta, hogy már elegen vagyunk, kezdetét vette a 24-órás utazás. Be kell vallanom, hogy egy kicsit aggódtunk. Mi történik, ha a busz ilyen hőmérsékleti viszonyok mellett lerobban…?”

Körülbelül 700 kilométert tettek meg észak-keleti irányban a „Csontok útja” néven is emlegetett Kolyma autópályán. Ojmjakon faluja egy szélvédte völgyben fekszik, ami megakadályozza, hogy kiszökjön a hideg levegő, így télen rendkívül alacsony hőmérséklet alakul ki. „A faluban töltött első napokban mínusz 48°C volt, ami – és most ne nevessen – túl melegnek bizonyult a „jég suttogása” jelenség kialakulásához. Ez azt jelentette, hogy módosítanunk kellett azt a hőmérsékleti értéket, amelyet azelőtt a „jég suttogásához” szükséges határértéknek tartottak (45°C-tól lefele). Mivel nem hallottunk semmilyen zajt, elkezdtünk egy kicsit aggódni. Bár léteztek feljegyzések a „jég suttogásáról”, de hangfelvételek még nem készültek erről. Az egész dolog csak egy mítosz lenne?”

Miközben Staack a hidegebb időre várakozott, vagyis arra a lehetőségre, hogy megörökítse a „csillagok suttogását”, egyéb hang- és képfelvételeket készített a SAKHA számára, többek között beszélgetett egy helyi meteorológussal, valamint néhány lakossal, akik elmesélték a „jég suttogásával” kapcsolatos élményeiket. „Néhányan közülük nem is ismerték a jelenséget, míg mások a jelenséggel kapcsolatos fiatalkori élményeikről beszéltek” – emlékezett vissza Staack. „Úgy tűnt, a hangok egyre ritkább jelenségek. Ami engem illet, ezt a példát a globális felmelegedés kézzelfogható bizonyítékaként értelmeztem. Egy közeli széntüzelésű erőmű is szerepet játszhat abban, hogy Ojmjakonban a hőmérséklet nem éri el a néhány évvel ezelőtti, alacsony értékeket.”  

 

A célegyenesben

De Staack és Neumann kitartottak, és éjszakáról-éjszakára készenlétben tartották felszerelésüket is. És türelmük végül elnyerte jutalmát. Jürgen Staack: „Minden éjjel kimentünk, hogy felvételeket készítsünk, de azon a bizonyos éjszakán a hőmérséklet még tovább esett, egészen mínusz 57°C-ig. És hirtelen: megtörtént! Kilégzés és beszéd közben hallani lehetett egy zajt, egy csörömpölő hangot, egyfajta roppanó, csikorgó zörejt, amely árnyékként követett minden egyes kilégzést, illetve kiejtett szót. A fénnyel szemben állva láthattuk, ahogy a leheletünk gomolyog és örvénylik.” A következő éjjelen a varázslatos tünemény már nem volt látható – minden várakozás ellenére az idő elkezdett melegedni.  

Körülbelül három Szibériában töltött hetet követően a két művész visszatért Németországba, ahol Jürgen Staack nekilátott, hogy előkészítse az anyagot, és megtervezze a SAKHA kiállítást.

 

A berlini installáció

A berlini Konrad Fisher Galériában megrendezett SAKHA kiállítás látogatói először egy fehér szobába léptek. Vizuálisan egy csendes, megfigyelő pozícióból készített film teremtette meg az ojmjakoni táj és élet békés, nyugodt hangulatát. A padlón 4 db sötétszürke, betonból készített hangfalat helyeztek el négyszög alakzatban, melyek a hóban járás hangját közvetítették. „Észrevettem, hogy a hó Ojmjakonban az egyes hőmérsékleteknél különbözőképpen szól. Az installációhoz készítettem egy hangfelvételt, ahol a lépteim ropogása hallatszik a hóban, amint körbesétálok egy négyzet alapú területen. Amikor a látogatók a négyzet alapú terület közepén állnak, hallják, ahogyan valaki körülöttük lépdel a mély hóban.” 

Az egyik falra cirill betűket festettek – egy szöveget, mely a „csillagok suttogását” írja le. Onnan a látogatók egy elsötétített helyiségbe jutottak, ahol Valery Vinokurov (geológus és meteorológus) beszélt jakut nyelven a „csillagok suttogása” elnevezésű jelenségről. A felvételt a fénnyel szemben készítették, és látni lehetett, ahogy a beszélő lehelete fehér légörvényt kelt, majd fátyolszerűen szétoszlik a feketeségben. Ezután egy másik sötét szoba következett, mely teljes egészében magát a „csillagok suttogása” jelenséget mutatta be – amit a világon most először rögzítettek, a művészeknek köszönhetően. 

Az MKH 8060 mikrofonnal kapcsolatos információk

Az MKH 8060 egy RF kondenzátor rövid puskamikrofon, mely ideális kiváló minőségű hangfelvételek készítéséhez, szélsőséges éghajlati környezetben is. „Jürgen Staack utazása a világ leghidegebb lakott településére új hőmérsékleti minimumrekordot jelent az MKH 8060 számára” – magyarázta a Sennheiser termékmenedzsere, Kai Lange. „Szerencsére, az RF kondenzátor működési elvének köszönhetően, az MKH mikrofonok már két előnyös tulajdonsággal is rendelkeznek a zord időjárás elviseléséhez: magas RF feszültség a kapszuláknál és nagyon alacsony kapszula impedancia.”

 

„A kapszuláknál fellépő magas RF feszültség kritikus helyzetekben „kinyomja” a nedvességet a mikrofonból, például ha párás, ködös időben kell kültéri felvételeket készíteni” – folytatja Lange. „Úgy is mondhatnánk, hogy a kapszula ‘észleli’, ha magas a levegő nedvességtartalma és kiszárítja magát.”

 

„A másik előny a kapszula alacsony impedanciája (kevesebb, mint 1 kohm), míg a hagyományos kapszulák sokkal magasabb impedanciával rendelkeznek (200 kOhm – 200 MOhm, a frekvenciától függően). Ilyen magas impedancia szinteknél, a szigetelésben jelentkező legapróbb hiba is a kapszula meghibásodását eredményezi, míg az RF kondenzátor mikrofonok teljesen masszívan állják a sarat.” 

 

Interjú Jürgen Staackkal

 – Staack Úr, hogyan támadt az az ötlete, hogy felvételt készítsen a „jég suttogásáról”, majd művészi keretek közé helyezze azt?

 - Lenyűgözött az a gondolat, hogy nagyon alacsony hőmérsékleten a lehelet megfagy, és a jégkristályok keletkezése közben egy egyedi, sajátos hang hallható. Ez egy nagyon romantikus gondolat volt, és egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Azelőtt még senkinek sem sikerült erről a jelenségről felvételt készítenie, és még szibériai tartózkodásom ideje alatt is azt gondoltam néha, hogy talán az egész dolog csak egy mítosz.

Hosszú időn keresztül azon dolgoztam, hogy a fotókat beszéddé és hangokká alakítsam, annak érdekében, hogy elvontabbá tegyem azokat, vagy új értéket adjak hozzájuk. Fotósnak tanultam, de a tanulmányaim végén gyorsan kiábrándultam a fotóból, mint médiumból. Mindenki fogyasztja, felhasználja azokat, senki sem kérdezi meg, és a minket körülvevő képáradatban az egyes képeknek többé nincs semmilyen jelentőségük, semmilyen értékük.

Ezért én művészi munkám során engedem, hogy a képek egyfajta inspirációvá váljanak. Képeket adok az embereknek, és engedem, hogy beszéljenek azokról – például megkérem őket, hogy mondják el, mit látnak. Ez felkeltette nyelvek iránti érdeklődésemet is. Minél ismeretlenebb egy nyelv, annál kódoltabbá válik a szavakkal történő leírás. Ilyenkor szükségem van egy közvetítőre, aki bevezet engem abba a gondolatvilágba, melynek ez a nyelv az egyik kifejező eszköze.

 

– Hangdokumentumokat is rögzített Szibériában?

– Igen, a kiállítási anyaghoz készítettünk egy felvételt egy geológussal, aki Ojmjakonban lakik, és aki anyanyelvén, jakut nyelven beszélt a „jég suttogása” jelenségről, a hőmérséklet olyan érzékletes leírásával, mint pl.: „olyan hideg, hogy a madarak reptükben halálra fagynak és a földre zuhannak”. Emellett készítettünk még felvételeket Tamara Yegorovval és több más helybélivel is.

És természetesen, miközben arra vártunk, hogy hidegebbre forduljon az időjárás, azzal töltöttem időmet, hogy anyagot gyűjtsek a képaláírásokhoz. Legtöbb esetben, az interjúimban szereplő emberek kezdetben a jelenség leírására összpontosítanak, de aztán hamarosan elkezdenek történeteket mesélni és énekelni – és a szemem előtt bontakozik ki az emberek által őrzött népi hagyomány. Szibériából az evenk (tunguz) és even népcsoport elbeszéléseit és dalait hoztam magammal, akik a Sakha Köztársaság össznépességének csupán 2,2, illetve 1,6 százalékát teszik ki. A felvételek az “Olonkhos”-ból is tartalmaznak részleteket, amely a jakut sámántörténetek és dalok gyűjteménye, és körülbelül 10.000 – 40.000 versszakból áll, melyeket több estén keresztül énekelnek és mesélnek.

A technikai felszerelést, melyet magukkal vittek az útra, tulajdonképpen sokkal enyhébb hőmérsékleti viszonyokhoz tervezték. Mi jelentette a legnagyobb kihívást, és milyen lépéseket tettek annak érdekében, hogy a felszerelést működőképes állapotban tartsák?

Mielőtt útra keltünk, igyekeztem beszerezni a lehető legtöbb információt, és számos szakértővel beszéltem, többek között a Sennheiserrel is. Természetesen egyetlen műszaki berendezést sem teszteltek még ilyen szélsőséges körülmények között, az internet pedig tele van a hideg miatt szétrepedő kijelzőkről és kettétörő kábelekről szóló, legvadabb történetekkel. Ezért mi a minőség mellett a mennyiségre is figyelmet fordítottunk, és rengeteg felszerelést vittünk magunkkal, hogy biztosan mindig legyen kéznél tartalék, ha valami elromolna. Annyi különböző gyártó berendezéseit és kiegészítőit használtuk, amennyiét csak lehetett, illetve ahol csak lehetséges volt, speciális berendezéseket vittünk magunkkal, és a felszerelésben analóg és digitális berendezések is helyet kaptak.

Valójában a történetek némelyike igaznak bizonyult – a normál kábelek tényleg eltörtek a hidegben. Egyszer sebtében mentem ki, és a kábelek abban a pillanatban merevre fagytak és sehol sem tudtuk tárolni azokat. Így vissza kellett mennem az épületbe, és óvatosan ki kellett olvasztanom őket. A digitális kamera kijelzőjében a kristályok először elkezdtek rendkívül lassan mozogni, majd a kijelző teljesen tönkrement. Mindamellett a kamera továbbra is működött. Az analóg kamera esetében észrevettem, hogy az exponáló gomb lassan elkezdett lefagyni.

Tehát ki kellett fejlesztenünk néhány speciális módszert: az akkucsomagokat és a felvevő készülékeket a testünk közelében tartottuk, a kábeleket pedig a ruhánk ujján keresztül vezettük. Mindent, amit kint kellett használnunk, csak röviddel a felvételkészítés előtt vettünk elő, és még az épületben bekapcsoltunk, mielőtt kimentünk volna. Ezt nemcsak azért tettük, mert a kis gombokat lehetetlen volt vastag kesztyűt viselve működtetni, hanem azért is, mert néhány berendezés tökéletesen működött, ha még az épületben bekapcsoltuk, viszont meg sem nyikkant, amikor -50°C-nál akartuk bekapcsolni…

– Hogyan foglalná össze az utazásukat?

– Sikerült megörökítenünk a „csillagok suttogását”, számomra ez volt a legnagyobb siker. Szerettem volna készíteni egy második felvételt is, de az időjárás csak egyszer volt kegyes hozzánk. Számos csodálatos emberrel találkoztunk, egy egyedülálló kultúrából, lenyűgöző hagyományokkal és ősi hiedelmekkel rendelkező embereket. Az embert tényleg elfogja a honvágy Jakutföld után…

 

Képaláírások:

Thomas_Juergen.jpg: Thomas Neumann (l.) és Jürgen Staack, hidegálló öltözetükben

Fish market.jpg: Nem okoz gondot a termékek hidegen tartása – halpiac Jakutskban, a szibériai kaland első állomásán

Oymyakon.jpg: Ojmjakon, a világ leghidegebb lakott települése

Interview.jpg: Jürgen Staack egy helyi lakost kérdez a „csillagok suttogásáról”

Oymyakon_landscape.jpg: A látogatók a SAKHA kiállításon akusztikus sétát tehetnek a szibériai hóban

Video screen.jpg: Egy jakut ember beszél a kiállításon a „csillagok suttogásáról”

Thermometer.jpg: Jürgen Staacknek még alacsonyabbra kellett módosítania a „jég suttogásának” hőmérsékleti küszöbét

Olonkho singers.jpg: Thomas Neumann (l.) és Jürgen Staack, két Olonkho énekessel

Equipment.jpg: A berendezések jégkorszaka – hogy a berendezések működőképesek maradjanak, még az épületen belül bekapcsolták, és kint a hidegben – ameddig csak lehetett – a test közelében tartották azokat