Zenészeink többsége látott már fülmonitort, ha máshol nem, hát valamilyen koncert DVD-n. Közülük egyre többen használ(ná)nak maguk is ilyet annak ellenére, hogy a fülmonitorozás bizonyos körülményeit még mindig jó(kár)tékony homály fedi.
Oszlassuk hát el a ködöt, hogy tisztán lát(hall)hassunk az új technológia területén.
Mi is ez, tulajdonképpen?
A nem is annyira új megoldás lényege, hogy a zenész/énekes közvetlenül a fülébe helyezett fülhallgatón keresztül hallja vissza magát a színpadon, illetve ezen keresztül kapja a kívánt arányban kevert monitor jelet.
Mondhatjuk, hogy ebben a hangátviteli technikában semmi új nincs, hiszen a megfelelő hangminőséget nyújtó rádiófrekvenciás adó/vevő rendszer már évek óta a szakma rendelkezésre áll. Ami a fülmonitorokat mégis elterjedté tette, az az MP3-lejátszókból, iPodokból megismert, egyre tökéletesebbé váló apró fülhallgatók piacra kerülése.
Sehol egy hangfal?
A színpadon a zenész eddig többnyire a backline-ból, azaz alapcuccból (erősítő+hangfal), wedge-ből, azaz lábmonitorból, jobb esetben side fillből, azaz a színpad két oldalán elhelyezett, befelé fordított kisebb hangrendszeren keresztül, illetve a PA-rendszer visszaverődései révén hallotta magát és a zenekar többi tagját.
A fülmonitor használatával a hallani kívánt mix a fülhallgatóval közvetlenül a fülünkbe jut, elvileg feleslegessé téve a színpadon elhelyezett hangszórókat. Elvileg, mert ugye láttunk már kizárólag fülhallgatókat használó, üres színpadon játszó zenekart ugyanúgy, mint fülmonitort, alapcuccot és lábmonitort együtt alkalmazó bandát is.
A fülembe dugni? Ezt?
A fülmonitorozás legkényesebb része maga a fülhallgató. Több kritériumnak is meg kell felelnie egyszerre, ami természetesen nem jár megalkuvások nélkül.
Az elsődleges szempont, hogy kicsi legyen, a látvány ne rontsa el az idolról kialakult képet. Hogy is mutatna mondjuk Madonna frizurája egy hatalmas stúdiófülessel a fején? Normál esetben csak egy testszínű füldugó és a belőle kivezető vékony kábel jelzi a rendszer használatát. És itt kezdődnek a bajok.
A fülhallgató lényege, hogy a dobhártyához lehető legközelebb juttassa a hangrezgést. Emellett le kell zárnia a hallójáratot annak érdekében, hogy a megfelelő intenzitású hangnyomás létrejöjjön és kívülről beszivárgó zajok ne rontsák a műélvezetet. A fülhallgatót ennek érdekében mélyen és szorosan kell a fülbe helyezni, amit hosszútávon nem mindenki visel el hiszti roham nélkül. Pedig ha ezek a kritériumok nem teljesülnek, a delikvens testetlen, a mélytartománytól teljesen megfosztott hangzásra és a füléből minduntalan kipotyogó eszközre való hivatkozással kíván mielőbb visszatérni a hagyományos színpadi monitor rendszerhez – teljes joggal.

A fülmonitor rendszer három elemből épül fel: adókészülékből, vevőkészülékből és a fülhallgatóból. Az adóegységbe csatlakozik a monitorkeverőből érkező, az adott zenész igényei szerint kevert monitorút jele. Innen rádióhullámok útján a vevőegységbe – amely többnyire cigarettásdoboz méretű, a zenész övére vagy ruhájára csíptethető szerkezet – érkezik. Ehhez csatlakozik a fülhallgató. A rendszer több fülmonitor egyidejű használatakor általában kiegészül egy antennaerősítővel és egy nagyteljesítményű antennával a megfelelő színpadi vétel érdekében.
Fülmonitor rendszert egyre több gyártó kínál, melyek minőségüket és szolgáltatásaikat tekintve általában jól tükrözik árkategóriájukat (értsd: a drágább jobban szól és többet tud), bár itt is találkozhatunk kivételekkel. A gyártók többnyire fülhallgatót is mellékelnek a készlethez, ezek minősége és kivitele sok esetben alatta marad a többi komponens színvonalának.
A nagyobb hangosító cégek általában már rendelkeznek valamilyen fülmonitor rendszerrel, de a fülhallgatóról jobb, ha mindenki maga gondoskodik. Egyrészt higiéniai szempontok miatt, másrészt a fülhallgatónak olyannak kell lennie, mint a zenész hangszerének. Ki kell választani a legmegfelelőbbet, meg kell szokni és tudni kell használni – csak így nyújtja az elvárható minőséget. (Érdekes, hogy bár mindez a mikrofonokra is érvényes, ott kevésbé bizonyulnak finnyásnak a felhasználók…)
A fülmonitor rendszert tehát akár rábízhatjuk a hangosító cégre: amelyik keverő/PA/mikrofonpark/effektek tekintetében megfelel a produkcióhoz, ott nagy valószínűséggel a fülmonitorokkal sem lesz probléma. Amúgy is, a piacon kapható rendszerek hangminőségét leginkább az alkalmazott fülhallgató befolyásolja, érdemes ezzel külön is foglalkozni.
Úri passzió?
Fülmonitorozáshoz alkalmas fülhallgatókat nem csak a rendszerek gyártói kínálnak, külön erre szakosodott cégek is foglalkoznak a zenész személyes igényeivel. Az igazán testre szabott és kiváló minőségű fülesek egy jobb hangszer árával vetekednek, az igény és a pénztárca lehet a meghatározó ez esetben is. Ahogy korábban említettem, minden a fülben dől el, tehát egyáltalán nem mindegy, mit dugunk bele.
Az MP3 lejátszók, mobiltelefonok tartozékaként ismert egyszerű, fülkagylóba helyezhető fülhallgatók alapigényeket elégítenek ki. Hangképük általában elfogadható, de nem ülnek biztosan a fülben, nem szigetelnek kellőképpen, valamint a fogyóeszköznek számító kábel sem cserélhető rajtuk, szakadás esetén kukában végzi a komplett füles.
A következő kategóriába a hifi eszközökhöz, illetve dedikáltan fülmonitorozáshoz alkalmassá tett fülesek tartoznak. Ezek olyan, szivacsból vagy lágy gumiból készült (többféle méretben mellékelt) cserélhető/tisztítható betéttel rendelkeznek, amely segítségével mélyre dughatjuk a hallójáratban, ott viszonylag stabilan megmaradnak és a kívülről érkező hangokat is jól kiszűrik. A drágább modellek kábele cserélhető. Hangminőségük, dinamikájuk megfelel a színpadi használatra is, hatalmas a választék belőlük.

Én a Sennheiser G2 sorozat megjelenése óta használok fülmonitort. Első ilyen fellépésem a KFT zenekarral történt egy szabadtéri bulin. Pontosan emlékszem rá, hogy a koncert után a többiek szóvá tették milyen remekül hallották a színpadon a basszust. Kissé értetlenül álltam a dolog előtt, hiszen korábban 1 kW-os erősítővel és két ládával dübörögtem a színpadon, most pedig csak egy DI-box volt a helyén és mindenki a saját monitorládájából hallott engem. A keverő hangmérnök is lelkendezett, hogy ilyen remekül még nem szólt a banda, ami nyilván a csendesebb színpadnak tudható be. Én magam pedig annak örültem, hogy végre maradéktalanul tisztán, minden apró részletre kiterjedően hallottam amit játszom. Ekkor került nyugdíjba a backline, maradt a G2, kezdetben a sorozat saját fülesével, később egy dupla mélyhangszórós típussal, mostanában pedig a fülemre szabott háromutas fülhallgatóval.
Előnyök – hátrányok
Mint minden módszernek, a fülmonitorozásnak is megvannak a pozitív és negatív oldalai. Mielőtt valaki fülmonitort kíván használni, meg kell találnia a számára legelfogadhatóbb fülest. A behelyezés alapvető fontossággal bír, már egy milliméteres elmozdulás a hangkép teljes felborulásához vezethet. Azután hozzá kell szoktatni magát, hogy egy idegen test van a fülében és mindent közvetlenül onnan hall. A dobosok és basszusgitárosok szoktak főleg szenvedni attól, hogy a fülhallgató használatával (monitorládákat és alapcuccot nélkülözve) megszűnik a rezgés, dübörgés, így nem alakul ki a csonthallás, ami a mélyhangok jobb érzékeléséhez szükséges. Ezt úgynevezett shakerrel szokták pótolni, amely nem más, mint egy (vagy több) membrán nélküli hangszóró, amelyet a megfelelő felületre (dobszékre, dobogóra) szerelve létrehozható a rezgés – hang nélkül. Hátrányként jelentkezik továbbá az elszigeteltség érzése, a közönség- és egyéb járulékos zajok hiánya, ez térmikrofonok elhelyezésével orvosolható.

A fülmonitorozás nem nélkülözheti a kifinomult monitorkeverést, lehetőleg sztereóban. Így biztosítható a tökéletes térhatás, az ideális arányok és a zavartalan muzsikálás lehetősége. Bár a fülhallgató meglehetős intenzitással közvetlenül a dobhártyánkra irányítja a hangot, a test többi része nem érzékeli a rezgéseket, így zavaró lehet a hátunkat masszírozó basszusláda, vagy a gerincünkig hatoló lábdob ütésének hiánya. Ez esetben használhatjuk a fülmonitor és egyéb hangszórók kombinációját.
Fülmonitor használatával ideális esetben töredékére csökkenthetjük a színpadi hangerőt, ami által sokkal szebb megszólalást érhet el a keverőhangmérnök. Koncertfelvétel esetén is előnyös, ha a lábdobmikrofonon nem jön a basszusgitár és a gitáralap sem szól rá az énekmikrofonra. Roppant megnyugtató, hogy bárhová is megyünk a színpadon, mindig ugyanazokat az arányokat hallhatjuk. Nem fordulhat elő például az, hogy mondjuk az énekes a koncert hevében felrohan a dob emelvényre, de lévén hogy távol került a monitorládáitól, bizonytalanabbul tud csak intonálni. A jó minőségű fülhallgatóban tisztább, részletezőbb hangzás érhető el, így biztosabb, pontosabb és érzékenyebb lehet a hangszeres játék, éneklés.
Továbbá ha nincs monitorláda, nincs gerjedés sem, szabad a mozgás a színpad teljes területén, nincs zavaró áthallás a monitor utak között. Egy jól beállított fülmonitor arány – lévén hogy saját, állandó akusztikai teret hoztunk létre a fülünkben – bármely színpadon ugyanaz tud maradni, legfeljebb apró korrekciókra van szükség, rövidül a soundcheck ideje. A színpadi alapcuccok, monitorládák és fülmonitor rendszer együttes használatával további lehetőségek nyílnak meg előttünk.
A KFT zenekar 2011 decemberi Ufóshow koncertjén és az azt megelőző hónapok próbáin a Sennheiser G3 Evolution 300 In Ear Monitor rendszerét használtuk. Fontos kihangsúlyozni a próbaidőszakot, hiszen a többiek ekkor ismerkedtek a módszer technológiai és hangzásbeli sajátosságaival. Laár András és Bornai Tibor a Sennheiser saját gyári fülhallgatóját használta, Márton András Ultimate Ears gyártmányút, míg jómagam a Microsonic által fülemre szabott típust.
A próbák során a kezdeti idegenkedést és kényelmetlenségeket hamar felváltotta a kiváló hangzás iránti lelkesedés. A folyamatosan tökéletesedő digitális monitorkeverés aprólékosan kialakított beállításait elmentve, Londonban megtartott bejátszó bulinkon percek alatt megtaláltuk a helyes arányokat. A Papp László Budapest Sportaréna 18 méteres színpada sem okozott gondot, a kellő rutin és az addigra csaknem tökéletesre csiszolt presetek nagyban lerövidítették a monitorbeállásra fordított időt, mindenki a próbán megszokott hangzást üdvözölhette a fülében.
A fülmonitor nem nyújt mindenre tökéletes megoldást, mint ahogy a felhasználási mód, igények is egyénenként meglehetősen különbözőek lehetnek. Egy dologban azonban minden fülmonitor felhasználó egyetért: ez az eszköz új lehetőséget nyit a tökéletesebb, kifinomultabb színpadi produkciók létrehozásában, a hangszeres játékot és az éneklést, így a közös muzsikálást is nagymértékben segíti.
Érdemes megismerkedni vele.
II. Lengyelfi Miklós
(Fotók: Bese Zoltán)