Zenészeink többsége látott már fülmonitort, ha máshol nem, hát valamilyen koncert DVD-n. Közülük egyre többen használ(ná)nak maguk is ilyet annak ellenére, hogy a fülmonitorozás bizonyos körülményeit még mindig jó(kár)tékony homály fedi.

A nem is annyira új megoldás lényege, hogy a zenész/énekes közvetlenül a fülébe helyezett fülhallgatón keresztül hallja vissza magát a színpadon, illetve ezen keresztül kapja a kívánt arányban kevert monitor jelet.

Mondhatjuk, hogy ebben a hangátviteli technikában semmi új nincs, hiszen a megfelelő hangminőséget nyújtó rádiófrekvenciás adó/vevő rendszer már évek óta a szakma rendelkezésre áll. Ami a fülmonitorokat mégis elterjedté tette, az az MP3-lejátszókból, iPodokból megismert, egyre tökéletesebbé váló apró fülhallgatók piacra kerülése.

A színpadon a zenész eddig többnyire a backline-ból, azaz alapcuccból (erősítő+hangfal), wedge-ből, azaz lábmonitorból, jobb esetben side fillből, azaz a színpad két oldalán elhelyezett, befelé fordított kisebb hangrendszeren keresztül, illetve a PA-rendszer visszaverődései révén hallotta magát és a zenekar többi tagját.

A fülmonitor használatával a hallani kívánt mix a fülhallgatóval közvetlenül a fülünkbe jut, elvileg feleslegessé téve a színpadon elhelyezett hangszórókat. Elvileg, mert ugye láttunk már kizárólag fülhallgatókat használó, üres színpadon játszó zenekart ugyanúgy, mint fülmonitort, alapcuccot és lábmonitort együtt alkalmazó bandát is.

A fülmonitorozás legkényesebb része maga a fülhallgató. Több kritériumnak is meg kell felelnie egyszerre, ami természetesen nem jár megalkuvások nélkül.

Az elsődleges szempont, hogy kicsi legyen, a látvány ne rontsa el az idolról kialakult képet. Hogy is mutatna mondjuk Madonna frizurája egy hatalmas stúdiófülessel a fején? Normál esetben csak egy testszínű füldugó és a belőle kivezető vékony kábel jelzi a rendszer használatát. És itt kezdődnek a bajok.

A fülhallgató lényege, hogy a dobhártyához lehető legközelebb juttassa a hangrezgést. Emellett le kell zárnia a hallójáratot annak érdekében, hogy a megfelelő intenzitású hangnyomás létrejöjjön és kívülről beszivárgó zajok ne rontsák a műélvezetet. A fülhallgatót ennek érdekében mélyen és szorosan kell a fülbe helyezni, amit hosszútávon nem mindenki visel el hiszti roham nélkül. Pedig ha ezek a kritériumok nem teljesülnek, a delikvens testetlen, a mélytartománytól teljesen megfosztott hangzásra és a füléből minduntalan kipotyogó eszközre való hivatkozással kíván mielőbb visszatérni a hagyományos színpadi monitor rendszerhez – teljes joggal.

A fülmonitor rendszer három elemből épül fel: adókészülékből, vevőkészülékből és a fülhallgatóból. Az adóegységbe csatlakozik a monitorkeverőből érkező, az adott zenész igényei szerint kevert monitorút jele. Innen rádióhullámok útján a vevőegységbe – amely többnyire cigarettásdoboz méretű, a zenész övére vagy ruhájára csíptethető szerkezet – érkezik. Ehhez csatlakozik a fülhallgató. A rendszer több fülmonitor egyidejű használatakor általában kiegészül egy antennaerősítővel és egy nagyteljesítményű antennával a megfelelő színpadi vétel érdekében.

Fülmonitor rendszert egyre több gyártó kínál, melyek minőségüket és szolgáltatásaikat tekintve általában jól tükrözik árkategóriájukat (értsd: a drágább jobban szól és többet tud), bár itt is találkozhatunk kivételekkel. A gyártók többnyire fülhallgatót is mellékelnek a készlethez, ezek minősége és kivitele sok esetben alatta marad a többi komponens színvonalának.

A nagyobb hangosító cégek általában már rendelkeznek valamilyen fülmonitor rendszerrel, de a fülhallgatóról jobb, ha mindenki maga gondoskodik. Egyrészt higiéniai szempontok miatt, másrészt a fülhallgatónak olyannak kell lennie, mint a zenész hangszerének. Ki kell választani a legmegfelelőbbet, meg kell szokni és tudni kell használni – csak így nyújtja az elvárható minőséget. (Érdekes, hogy bár mindez a mikrofonokra is érvényes, ott kevésbé bizonyulnak finnyásnak a felhasználók…)

A fülmonitor rendszert tehát akár rábízhatjuk a hangosító cégre: amelyik keverő/PA/mikrofonpark/effektek tekintetében megfelel a produkcióhoz, ott nagy valószínűséggel a fülmonitorokkal sem lesz probléma. Amúgy is, a piacon kapható rendszerek hangminőségét leginkább az alkalmazott fülhallgató befolyásolja, érdemes ezzel külön is foglalkozni.

Fülmonitorozáshoz alkalmas fülhallgatókat nem csak a rendszerek gyártói kínálnak, külön erre szakosodott cégek is foglalkoznak a zenész személyes igényeivel. Az igazán testre szabott és kiváló minőségű fülesek egy jobb hangszer árával vetekednek, az igény és a pénztárca lehet a meghatározó ez esetben is. Ahogy korábban említettem, minden a fülben dől el, tehát egyáltalán nem mindegy, mit dugunk bele.

Az MP3 lejátszók, mobiltelefonok tartozékaként ismert egyszerű, fülkagylóba helyezhető fülhallgatók alapigényeket elégítenek ki. Hangképük általában elfogadható, de nem ülnek biztosan a fülben, nem szigetelnek kellőképpen, valamint a fogyóeszköznek számító kábel sem cserélhető rajtuk, szakadás esetén kukában végzi a komplett füles.

A következő kategóriába a hifi eszközökhöz, illetve dedikáltan fülmonitorozáshoz alkalmassá tett fülesek tartoznak. Ezek olyan, szivacsból vagy lágy gumiból készült (többféle méretben mellékelt) cserélhető/tisztítható betéttel rendelkeznek, amely segítségével mélyre dughatjuk a hallójáratban, ott viszonylag stabilan megmaradnak és a kívülről érkező hangokat is jól kiszűrik. A drágább modellek kábele cserélhető. Hangminőségük, dinamikájuk megfelel a színpadi használatra is, hatalmas a választék belőlük.

A professzionális használatra szánt fülhallgatók a zenész fülére szabva készülnek. A folyamat első lépéseként egy audiológiával foglalkozó cég elkészíti a fülkagyló és a hallójárat lenyomatát. E minta felhasználásával a fülmonitor gyártó (többnyire félkemény, antiallergén műanyagból) elkészíti a fülhallgató testet, amelybe maga építi be az általa kínált elektronikát. Ez állhat apró dinamikus hangszóró(k)ból, illetve piezo sugárzókból (2, vagy több utas) a hozzá tartozó crossoverrel. Az ilyen fülesek pontosan illeszkednek az egyén fülkagylójába és ha a mintavétel elég gondosan történt, akkor a füles hosszabb ideig is kényelmesen viselhető, nem feszít, nem fáj, az állkapocs mozgása (ének, arcmimika) sem mozdítja ki a helyéről, a hallójárat sem nyílik meg, kiváló szigetelést kapunk. A kis hangsugárzók alacsony teljesítménye is bőven elegendő a megfelelő hangerő létrehozásához, mivel a fülkagyló lezárása akusztikailag szigetelt teret hoz létre. Ezek a fülesek hangminőségüket tekintve általában nem hagynak kívánnivalót maguk után, masszív kivitelük hosszú élettartamot garantál, kábelük cserélhető. Minden színpadon, minden szituációban ugyanazt az akusztikai élményt adják, szinte mindegy, hogy milyen rendszerrel használjuk őket. Újabban a diszkrét viselet sem szempont már, a korábbi testszínű, vagy áttetsző szerkezeteket felváltották az élénk színekben pompázó fülesek.

Én a Sennheiser G2 sorozat megjelenése óta használok fülmonitort. Első ilyen fellépésem a KFT zenekarral történt egy szabadtéri bulin. Pontosan emlékszem rá, hogy a koncert után a többiek szóvá tették milyen remekül hallották a színpadon a basszust. Kissé értetlenül álltam a dolog előtt, hiszen korábban 1 kW-os erősítővel és két ládával dübörögtem a színpadon, most pedig csak egy DI-box volt a helyén és mindenki a saját monitorládájából hallott engem. A keverő hangmérnök is lelkendezett, hogy ilyen remekül még nem szólt a banda, ami nyilván a csendesebb színpadnak tudható be. Én magam pedig annak örültem, hogy végre maradéktalanul tisztán, minden apró részletre kiterjedően hallottam amit játszom. Ekkor került nyugdíjba a backline, maradt a G2, kezdetben a sorozat saját fülesével, később egy dupla mélyhangszórós típussal, mostanában pedig a fülemre szabott háromutas fülhallgatóval.

Mint minden módszernek, a fülmonitorozásnak is megvannak a pozitív és negatív oldalai. Mielőtt valaki fülmonitort kíván használni, meg kell találnia a számára legelfogadhatóbb fülest. A behelyezés alapvető fontossággal bír, már egy milliméteres elmozdulás a hangkép teljes felborulásához vezethet. Azután hozzá kell szoktatni magát, hogy egy idegen test van a fülében és mindent közvetlenül onnan hall. A dobosok és basszusgitárosok szoktak főleg szenvedni attól, hogy a fülhallgató használatával (monitorládákat és alapcuccot nélkülözve) megszűnik a rezgés, dübörgés, így nem alakul ki a csonthallás, ami a mélyhangok jobb érzékeléséhez szükséges. Ezt úgynevezett shakerrel szokták pótolni, amely nem más, mint egy (vagy több) membrán nélküli hangszóró, amelyet a megfelelő felületre (dobszékre, dobogóra) szerelve létrehozható a rezgés – hang nélkül. Hátrányként jelentkezik továbbá az elszigeteltség érzése, a közönség- és egyéb járulékos zajok hiánya, ez térmikrofonok elhelyezésével orvosolható.

Ruházatunkra kell akasztani a beltpack vevőt, a fülhallgató zsinórját is el kell vezetni úgy, hogy ne akadályozzon a mozgásban és a hangszerhasználatban, de véletlenül se ránthassuk ki a fülünkből az eszközt.

A fülmonitorozás nem nélkülözheti a kifinomult monitorkeverést, lehetőleg sztereóban. Így biztosítható a tökéletes térhatás, az ideális arányok és a zavartalan muzsikálás lehetősége. Bár a fülhallgató meglehetős intenzitással közvetlenül a dobhártyánkra irányítja a hangot, a test többi része nem érzékeli a rezgéseket, így zavaró lehet a hátunkat masszírozó basszusláda, vagy a gerincünkig hatoló lábdob ütésének hiánya. Ez esetben használhatjuk a fülmonitor és egyéb hangszórók kombinációját.

Fülmonitor használatával ideális esetben töredékére csökkenthetjük a színpadi hangerőt, ami által sokkal szebb megszólalást érhet el a keverőhangmérnök. Koncertfelvétel esetén is előnyös, ha a lábdobmikrofonon nem jön a basszusgitár és a gitáralap sem szól rá az énekmikrofonra. Roppant megnyugtató, hogy bárhová is megyünk a színpadon, mindig ugyanazokat az arányokat hallhatjuk. Nem fordulhat elő például az, hogy mondjuk az énekes a koncert hevében felrohan a dob emelvényre, de lévén hogy távol került a monitorládáitól, bizonytalanabbul tud csak intonálni. A jó minőségű fülhallgatóban tisztább, részletezőbb hangzás érhető el, így biztosabb, pontosabb és érzékenyebb lehet a hangszeres játék, éneklés.

Továbbá ha nincs monitorláda, nincs gerjedés sem, szabad a mozgás a színpad teljes területén, nincs zavaró áthallás a monitor utak között. Egy jól beállított fülmonitor arány – lévén hogy saját, állandó akusztikai teret hoztunk létre a fülünkben – bármely színpadon ugyanaz tud maradni, legfeljebb apró korrekciókra van szükség, rövidül a soundcheck ideje. A színpadi alapcuccok, monitorládák és fülmonitor rendszer együttes használatával további lehetőségek nyílnak meg előttünk.

A KFT zenekar 2011 decemberi Ufóshow koncertjén és az azt megelőző hónapok próbáin a Sennheiser G3 Evolution 300 In Ear Monitor rendszerét használtuk. Fontos kihangsúlyozni a próbaidőszakot, hiszen a többiek ekkor ismerkedtek a módszer technológiai és hangzásbeli sajátosságaival. Laár András és Bornai Tibor a Sennheiser saját gyári fülhallgatóját használta, Márton András Ultimate Ears gyártmányút, míg jómagam a Microsonic által fülemre szabott típust.

A próbák során a kezdeti idegenkedést és kényelmetlenségeket hamar felváltotta a kiváló hangzás iránti lelkesedés. A folyamatosan tökéletesedő digitális monitorkeverés aprólékosan kialakított beállításait elmentve, Londonban megtartott bejátszó bulinkon percek alatt megtaláltuk a helyes arányokat. A Papp László Budapest Sportaréna 18 méteres színpada sem okozott gondot, a kellő rutin és az addigra csaknem tökéletesre csiszolt presetek nagyban lerövidítették a monitorbeállásra fordított időt, mindenki a próbán megszokott hangzást üdvözölhette a fülében.

A fülmonitor nem nyújt mindenre tökéletes megoldást, mint ahogy a felhasználási mód, igények is egyénenként meglehetősen különbözőek lehetnek. Egy dologban azonban minden fülmonitor felhasználó egyetért: ez az eszköz új lehetőséget nyit a tökéletesebb, kifinomultabb színpadi produkciók létrehozásában, a hangszeres játékot és az éneklést, így a közös muzsikálást is nagymértékben segíti.

Érdemes megismerkedni vele.

II. Lengyelfi Miklós

(Fotók: Bese Zoltán)